A házban, hol szívünk

A házban, hol szivünk szerelme lángra lobbant,

s hol kedves bútorok töltik meg a szobát,

ketten lakunk mi most, s az ablakokon át

rózsák néznek be ránk a nyári hónapokban.

S vannak napok, olyan vigasszal édesek,

s oly csenddel ittas és gyönyörű nyári órák,

hogy megállítom ott, a tölgyfa-ingaórán,

a gyors időt, amíg aranykorongja leng.

S akkor a perc, a nap s az éj miénk titokban,

s a boldogság, ha jő suhanva s meglegyint,

szívedet hallja csak, s a szívemet, amint

ütésük hirtelen egy csókban összedobban

 

Mondd újra

Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal, s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el, és kétség borong
nyomában. Ismételd... szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?

mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj;
de ne feledd, hogy némán is szeress...
(fordította: Babits Mihály)

Kormányos Sándor

Őszi szél

Csak hallgatunk, én itt, te ott,
s a percekbe szőtt kis csodák
szétfoszlanak, míg szemlesütve
rohannak el az éjszakák.

Messze vagy, a sóhajok közt
csókjaink emléke meglapul,

Kormányos Sándor

Minden vers...

Néhány apró kis mosoly,
ma már csak erre futja:
A kacagás hol gyöngyözik,
áruld el hát, ki tudja?

Mondd, csak mondd, mi lett velünk
s mi lesz, ha nemsokára
már nem rímelnek mondatok
a vágyak verssorára?

Nem talál többé a szó
a kettőnk ritmusára,
s mit nem mondtunk ki ott marad
majd, vers nélkül bezárva.

Minden ami versbe nő
a szívhez van kikötve,
és minden minden vers Te vagy:
Most és mindörökre...

de tűnő álmok nem ringatnak,
csak vágyak fáradt csendje hull.

Most hallgatunk, én itt, te ott,
s ha némaságunk összeér,
majd eltűnődve von szemünkre
könnyű fátylat az őszi szél.

Hiányzol nagyon!



Nem tudtam, milyen élni nélküled,

Amíg el nem választottak tőled.

De eljött a pillanat, mostmár érzem,

Mindenem fáj, darabokra tört szívem.

De él még bennem parányi remény,

Hogy leszel te még csak az enyém.



Nem tudok könnyen lemondani rólad,

Amit érzek, igaz szerelem, nem móka.

Sok-sok éjjelen álmodok veled,

Reggelente boldogan ébredek melletted.

De felriadok, s a zord valóság vár,

Hiába várom, nem melletted ébredek már!

Molnár Jolán

Ábrák

Porba ír jelet emberszabású kezem.
Bőröd árkait szél cserzi, esők mossák,
pórusain átzihál földi kanosszád.
Miattad vezeklek, nélküled vétkezem.
Felkavart

forrásként buzognak keresetlen szavak,
galaxisod örvényébe merítkezem.
Koponyád belső falán csillagrendszerem.
Lassan letisztul a gyors sodrású patak,
s eltakar

felhőivel a kétellyel telt láthatár.
Nem ismerlek még, önfényébe halt remény
hintál, s a horizont lecsorbult peremén
szárnyaszegetten gunnyad egy sötét madár -
mire vár?

Régi emléked megható, mégis bizarr:
megfagyott rigótrilla hallgat a járdán,
éhe nem csillapul fiókáknak, árván.
Csőrében pondróval fütyülni nem akar
soha már.

A létharc mókuskereke megtestesült
e pillanatban, felvillantva a tudat
s a test éhét, melyet ostyában felmutat
a pap, s e képben példázattá lényegült
az élet.

A hiány vackorjából kihajt körtefád.
Mi lényeges, a csendből fogant, s elmaradt.
A megfoghatót kergeti a pillanat,
tűrhetetlen e borzongó, ostoros vágy -
megéget.

Bolygók között bolyongva el nem tévedek,
porba ír jelet emberszabású kezem.
Nélküled vezeklek, miattad vétkezem,
koponyám falán belső csillagrendszered -
a részem.

Felragyogtattad bennem a csodák eltört
cserepeit, összeforrt ólomüvegű
mozaikablakká, és áttűz gyönyörű
ábráin az öröm, mely minden részt kitölt -
egészen.

Kovács Judit

Napvölgy

Szétsugárzó euforikus öröm tüzében égek,
mikor pillantásod reménysugarat ébreszt.
Rejtett világába csalogat.
Áradása felkavar.
Fényláza szárnyakat ad.
Felemel.
Csillog szemeimben.
Oly jó ébredő neszében.
Érzem minden rezdülésed.
Láthatatlan ereje fényesít.
Hangomba zártalak.
Szívemben égő napvölgy vagy.

Vallomás

Mint ahogy a kiszáradt sivatag,
szomjuzza a vizet,
Mint ahogy, hófúvásban a vándor,
áhítja a tüzet,
Úgy óhajtom én mindig,
a Te szíved és a leked,
Mikor csillagfényes este jõ,
kívánom a Tested!

Feledhetettlen Szerelem

Hol van az a lány kinek a szívem adnám?! én nem kérnék cserébe mást csak szeressen néha napján! volt már kinek adtam de el dobta azóta is gyógyítgatom szívem de sajnos hiába hisz feledni nehéz és a múltárnyéka körbe vesz de remélem egyszer sikerül és minden sokkal jobb lesz! ezért hát várom azt a lányt ki segít feledni! És meg tanít újra tiszta szívből szeretni.

Pribojszki Hédi

Messze szálltam

Messze szálltam Tőled, drága madárkám
Szárnyam repített suhogó szelek szárnyán
Bár visszamehetnék most rögtön hozzád
Megcsókolnám, lágyan simogatnám orcád

Galambom, bogaram, egyetlen szerettem
Szívem választottját szüntelen szerettem
Várj meg kérlek, sietek, futok, szaladok
Percet sem vesztegetek, veled maradok

Tedd meg velem, mit eddig sose tettél meg
Merd meg velem, mit eddig sose mertél meg
Engedj a vágynak, ne fogd vissza magad
Kergess engem, mint oroszlán a vadat

Védelmezz, mint anyaállat ifjú kölykét
Szeress úgy, ahogy velem sohasem tették
Szívedből egy részt még ha el is lopok
Őrizd meg emlékünk, míg a világ forog

Elvesztettem egy részem,
mert elvesztettelek téged,
így nem érzem már magam egésznek,
csak egy gyenge elhagyatott félnek.
Pedig tudom, vissza nem kaphatlak,
gondolatimat rólad elzavartam,
legalábbis megpróbáltam, de nem sikerült,
s mint a bumeráng, visszarepült.

Hûség...

Mint a lepke szálldos,
virágról virágra,
Én már nem röpködök,
sárgáról lilára.

Legbecsesebb rózsaszál,
Te lészel számomra,
Téged látlak nappal,
Velem vagy álmomba!

Más is lehet csodás,
Más is lehet becses,
Tündöklõ és vonzó,
lenyûgözõ kecses.

Szívének zenéje,
zenghet, zúghat nekem,
Meginogni nem fogok,
Megmaradok Neked!

A szerelem létezése

“Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.
A halál miatti elkeseredés
elpusztította magát a szeretetem tárgyát,
ám a halál ténye
nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.
Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.”

(Marjorie Pizer)

Szívem kettétört,
a fájdalom hasogatja,
nincs út, mi a fájdalomból kimutatna.
Elhervadt virágom, mi érted nyílott,
szerelmes szívemnek bánatot hozott.

Mi rosszat tettem,
hogy ezt érdemeltem?
Hogy szerelmedet elveszítettem?
Fájó szívembe tövist helyeztél
azzal, hogy ily módon elmentél.

Elhagytál, eldobtad szerelmemet
és vele együtt az életemet,
mert én tiszta szívemből szerettelek.

A szerelem egy sötét verem,
csak bele ne essél velem.
Bár a tiltott gyümölcs édesebb a méznél,
soha nem találnánk meg az alagút végét.
Csak bolyongnánk elveszett lelkekként,
a sötét alagútból a kiutat keresvén.
Engedjük szárnyalni a szívünket,
engedjük szabaddá a lelkünket,
engedjük átjárni az érzést!
Nincs semmi, amitől félnénk...
Csupán én féltem barátságunk,
mert lehet, többet nem találkozunk,
ha majd egyszer elválunk.
De veled érzem, gondok nem lennének,
én tiszta szívemből szeretnélek téged.
Csak add át magad az érzésnek,
s én ígérem, nem követek el soha vétket!

"" A szerelem jó,de ha vége, fájó"""

La Voi

Leparkolt a holnap az ablakom alatt,
nagyot fütyült, hogy ébredjek a kómából,
ágyam üres, ő tegnap tőlem elszaladt,
mást se hagyott, mint pink illatot hajából.

Fancsali pofával pipáznak a felhők,
a pezsgősüvegek másnaposan nyögnek,
intenek taxiból a holnappal menők,
de még engedek a száznyolcvanas szögnek.

Szemüvegem felordít, jó volna kelni,
mert kakasszókor indul a holnap-turiszt,
batyum üresen ásít, nincs benne semmi,
bamba tollam kíván egy kupica kumiszt.

Adok egy pacsit a szakállas tegnapnak,
kit összegyűrve a sarokba bevágtam,
keresztvetek a mellette bezárt halnak,
de tudom, látom még, mert jó hosszan vártam.

Lábamra felkapom fél pár bohóccipőm,
röhejesen néz ki ez a vándor-alak,
költöző álom, s kezemre teszem csípőm,
a holnappal megyek, hogy megtaláljalak. 

Fal

Részem voltál. Barackszín falakon
másfél év alatt felgyűlt emlékeim.
Most itt roskad elém csupaszon.
Csak kapkodó ragasztó, ha visszatekint,
Kacsint.

Minden heves mozdulattal
szívemből téptelek ki. - Azt hittem.
Álltamból egy fordulattal
Ürességgel szembesültem.
Hogy

mit érek nélküle? Éj Hold nélkül.
Egy szem, mi fényét vesztette
és az életre vak maradt.
Nem térül egy kölcsön, amit adtam.
Félthette.

Mert nem volt Senkid, amíg rá
egy évre végre igazat mondtál.
Úgy tűnik igazból évente egy telik.
Az igazad csak annyi, hogy hazudtál.
Mert

nem szerettél és csak ennyi.
Magad téptél le falamról.
A padlón voltam. Plafonon díszlet.
Megfáradt és látványtól gyászszíne lett.
Nem értem el soha.

Kedvesemhez!

Csillogó szemed, ha látom
Tudom, valóság ez nem álom.
Te vagy nekem a mindenem,
Mert Te vagy nekem a kedvesem.

Sajnálom

Sajnálom, hogy úgy érzed nem vagyok hozzád való
Ezek szerint nem vagyok neked elég jó.
Szeretném ha boldog lennél!
Egy magadhoz valót keresnél.
Kitől nem kell félned, s szeret
Kivel élvezheted az egész életet.
Tán tényleg nem én vagyok az igaz párod,
Járj nyitott szemmel, szeress, s megtalálod.

...végül, szomjúság lettünk,
epedés, mi nem szűnhet szűken porciózott
egymásba kortyolástól, és
éhség, fekete-vörös morajlás
valami mélységes mélyből,
ami mindent felemészt és mohóság...

Süvít a szél. Nem értem.
Nem volt perc, hogy nem féltem.
Csak süvít, majd arcomba vág.
Megérintett a holtág.

Mindenki hazug, még én is.
Itt már senki sem normális.
Üres testek vagyunk, lélek nélkül.
A szép világ egyre csak őszül.

Fél az ember szeretni, mert nem tud,
s beletörődni beletud.
A szabályok már rég csak díszek.
Nem épül többé szép fészek.

Nincs már, ami régen volt.
Mára már csak egy homályos folt.
Ne repíts, hisz nincs miért.
A világ valaha többet ígért.

Tanuld meg hát, még ha fáj is.
Utolért rég az a krízis.
Ne próbálj hangosan kiáltani.
Jobb csak csendben hallgatni.

“Veled boldog vagyok,
Veled szelíd vagyok,
Veled erős vagyok,
Veled nyugodt vagyok,
Veled mindig mosolygok,
Veled én, énmagam vagyok,
Nincs többé olyan, hogy nélküled,
Tervem és jövőm van veled.”
(Balzac)

Gyere ide! -
Az október megfáradt lombjai alá,
a gyönyörű, szűrt fénybe.
Elmondanám neked, de félek, hogy
a szó megkarcolja a varázslatot

így csak hallgatok, miközben

kopogva járom az utca kövét.
Tündérek kísérik lépteim.
Zsebembe szedek pár gesztenyét, és
a csöndhöz igazítom könnyeim

el kéne mondanom neked valamit

Odakinn vonatok zakatolnak,
mi odabent ülünk a hátsó sorban.
Odakinn zajlik a város, s a mi
életünk ott feszül a mozivásznon.

Olykor összetörnek a díszletek,
és a keletkező résen hirtelen
rálátunk valamire.
A roncsok közül felvillan a
pillanat ereje: múló idő!

el kéne mondanom neked valamit

Hogy ne hagyj hamarább magamra,
mint azt szeretném, mert
szeretem magamat ebben a kapcsolatban.
S ha mindketten ugyanazt várjuk
ettől a történettől,

gyere ide, az október megfáradt lombjai alá
ahol eleresztettem könnyeim,
amiket

azóta hordoztam magamban.

Gondolat

"... Amíg őriz a szemed, amíg lehunyt szemmel látsz, - lehet, elmegyek, de itt leszek, - a lábnyomomban jársz ... Amíg érez a kezed, - amíg néha még rám vársz, - egy mozdulatban egyszer majd újra megtalálsz ... /Kipling/"

Szeretni úgyis lehet...

Szeretni úgyis lehet, hogy nem mutatod meg,
szeretni úgyis lehet, hogy lábad meg remeg.
Szeretni úgyis lehet. hogy csókolni nem mered,
szeretni úgyis lehet, hogy könnyed megered.

Megidézett arc

Az új nap feljövő fényének
bársonyos virradatában
idézem azt az arcot
melyen megszűnik
a nappal sötétlő képének
örökre eltűnő
keserű homálya.

Még nem tudom, mi a neved
de szemed csillogó tükrében
magamat látni
a leghőbb vágyam.

Érzések...

Elmúltak a szép napok, elszálltak az évek,
Csak régi sebeim fájdalmát látom, ha a szemedbe nézek.
Nincs már benne jókedv, öröm, kacagás,
Nincs már meg az a tüzes, vad lázadás.
Eltűnt a fénye, s az a különleges csillogás,
Melyet oly sokszor láttam, de rajtam kívül senki más.
S ha magamba tekintek csak összedőlt üres romokat látok,
Ha a tükörbe nézek, igaz mosolyt már régóta nem találok.
Helyette arcomat éjenként könnytenger borítja el,
Szívem üvölt, de hangjára csak a sötét csend felel.
S könnyem éget, perzsel amint elhagyja szemem,
Majd a párnámra hull, tanulságot hagyva ott nekem.
Ám nem jó tanár, hisz még mindig nem tudom,
Egyedül, nélküled, hogy menjek az úton.
Igyekvőn szedném lábaim, hogy messzire érjek,
De minden lépésemben a régi emlékek mesélnek.
Mindenkiben azt látom, mi egykor bennem égett,
Míg én üres vagyok, s már rég nem látlak téged.
Ám ha mégis látlak, tőlem messze vagy,
Messzebb, mint a Hold, a csillagok, s a fénylő Nap.
S karom feléd nyújtani már nem tudom,
S te már nem hallod, amikor a nevedet suttogom.
Már csak magamban őrizhetem a múltat, halkan, titokban,
Már nem én hallhatom, szíved mily’ ritmusra dobban.
S tudom, az én szívem úgy dobogni nem fog már,
Mert ez az érzés az életben csak egyszer jár.
Így lehunyom a szemem, s utat adok az újabb könnyeknek,
S csak remélem, hogy sose feledi el, ha valakit egyszer igazán szerettek.

Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod
Amikor tudod, hogy kár volt, mégse bánod,
Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved,
Amikor érzed, hogy érte remeg a két kezed,
Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat,
Amikor várod, hogy odaadhasd önmagad,
Amikor vágyod ölelését s csókjait,
Amikor vágyod hangját és szavait,
Amikor néznéd mosolyát és két szemét,
Amikor néznéd, ahogy nyújtja a két kezét,
Amikor nem bírod már, kibuggyannak a szavak,
Amikor nem bírod már türtőztetni magad,
Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,
Amikor elhiszed, hogy Ő is eleped érted,
Amikor megijedsz, de nem tudsz tenni ellene,
Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle,
Amikor már aludnál és ébrednél is mellette,
Amikor már Önmagaddal harcolsz ellene,
Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész,
Amikor rájössz, hogy miért ne, hisz egyszer élsz,
Amikor világossá válik, hogy ez jó neked,
Amikor világossá válik, hogy megteszed,
Akkor vedd tudomásul, hogy igenis szereted!

Hiányzol

Még egyszer sem mondtam:
hiányzik csókjaid
tengere
mikben eltűnt mindig
a szürke napoknak
hazugságtól zsúfolt
rendszere.

Sötétlő éjjelek
mik vesznek most kárba
nélküled.
Várok rád hiába
és csöppet sem nyugszik
a kitörni vágyó
kéjüket.

Mi bennem izzva forr.
Már nem érdekel ha
hibázol.
Létem árva egén
illatod idézem
egy meleg nyári nap.
Hiányzol.

Sose sírnék érte.
Szívem már nem dobog érte.
Nem akarom többé látni,
Mert szívem újra elkezd lángolni.
Bár sosem érdekelt olyan nagyon.
Sőt nem is szeretem, hagyom,
Hagyom, hogy éljen
S valakivel lázban égjen
Engem már tényleg nem érdekel,
és hogy magamnak is hazudjak,
Ezt érte el.

A szerelem létezése

“Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.
A halál miatti elkeseredés
elpusztította magát a szeretetem tárgyát,
ám a halál ténye
nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.
Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.”

(Marjorie Pizer)

Jó érezni, hogy szeretlek.
Nagyon és egyre jobban.
Ott bujkálni két szemedben,
Rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
S érezni azt, ha szép, veled szép
És csak veled teljes az élet.”
(Juhász Gyula)

Emlékezz rám, mikor fúj, a szél
Emlékezz mikor minden véget ér
Nézz rám, fogdmeg a kezem
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem.
Emlékezz, mennyire szerettél
Mennyire fájt mikor elmentél
Nézz rám, fogdmeg a kezem
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem.

A neved karomba, arcod szívembe vésem
Szerelmem pecsétje legyen a vérem
Ha nem érezlek, egyszerűen csak meghalok
Látnom kell téged, ahhoz hogy éljek, a rabod vagyok.

Minden egyes percben csak rád gondolok
Nem lassíthatom le azt, ahogyan a szívem dobog
Mit tehetnék ellene? Teljesen elkaptál...
Méreg jár át engem, csak az agyam hezitál.

Tudom, hogy nem érdemled meg könnyeim
Sajnálom a rád vesztegetett perceim
Sajnálom, hogy te nem érzel úgy ahogy én
Sajnálom, hogy átjár ez az érzés

Mert a sajnálat ellenére a tiéd vagyok
Bármit gondolok, veled együtt mozdulok
Ha meglátlak, ha hallom hangod, mindig mosolygok
Ha találkozik tekintetünk, belül meghalok

Teljesen meggyötört, összezavarodott lelkem
Hogyan gyógyíthatnám meg nélküled?
Csak álmaimban kaplak meg, de ott enyém vagy
Ott azt mondod amit szeretnék, ott el nem hagysz...

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat